2017. június 16., péntek

Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen (Outlander #1)

0

Szerző: Diana Gabaldon
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 910
Besorolás: időutazás, történelmi, romantikus
Fordító: Farkas Veronika

Fülszöveg: 


1945-öt írunk. Claire Randall, a volt hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után. Egészen addig, míg óvatlanul keresztül nem sétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén. Hirtelen „sassenach” válik belőle, vagyis idegen – a háborútól és portyázó klánoktól sújtott Skót Felföldön Urunk… 1743. évében.
Számára ismeretlen erők visszasodorták az időben. Claire olyan intrikák és veszedelmek között találja magát, amelyek az életét veszélyeztetik… és összetörhetik a szívét. Mert találkozik Jamie Fraserrel, egy lovagias ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben.
„Magával ragadó és szívmelengető… pazarul idézi meg a skót vidéket és történelmet.” – PUBLISHERS WEEKLY
„Gabaldon született történetmesélő.” – LOS ANGELES DAILY NEWS

***


Mit ne mondjak, nehéz szülés volt ez a könyv. Na, nem azért, mert olyan unalmas lett volna, hanem mert r*hadt hosszú volt! Esküszöm szerintem az Outlander vezeti eddig az olyan olvasott könyveim listáját, ami majdnem 1000 oldalas volt. Jó, ha nem is majdnem 1000, de azért több, mint 900 oldal, ami nem semmi. Főleg, ha az ember elsőre egy helyből szeretné elolvasni az egészet, mint azt én akartam... Hát nem jött össze. Két óra olvasás után egyszerűen nem bírtam tovább muszáj volt letennem és pihennem egy kicsit különben ott haltam volna meg a fotelemben... :D Az még oké, hogy van olyan barátnőm, aki két óra alatt kiolvas egy 300 oldalas könyvet, mert ha én is megerőltetném magam, akkor lehet nekem is menne. Na, de egy 900 oldalas vaskos könyvet, amit legtöbbször azért kellett letennem, mert már egy idő után olyan nehéz volt, hogy kiesett a kezemből? Második alkalommal amikor folytattam, már nem próbáltam egyhuzamban lenyomni az egészet a torkomon. Inkább olvastam heteken keresztül és akkor még magára a történetre is tudtam figyelni, ami valljuk be, nem ártott meg. 

Diana Gabaldon regénye már nagyon régóta csücsült a várólistámon. Be kell vallanom én magam nem szeretem se a történelmi könyveket, se a filmeket, se a sorozatokat. Ami kissé furcsa, mivel magával a történelemmel semmi bajom, (mint tantárgy) egy időben az is felmerült bennem, hogy régész legyek. Azonban az Outlander-nek, mégis sikerült ezen felül is, felkerülnie a várólistámra. Hogy miért? Kedves molyocskák ennek egyetlen egy oka van, mégpedig az, hogy megnéztem a könyvből készült adaptációt. 

Imádtam. A nővérem volt az elsősorban, aki megmutatta nekem és miután állandóan azt hallottam tőle, hogy ez 'mennyire jó' és 'kezd már el, tetszeni fog' egy idő után elegem lett és azt mondtam jó, belenézek aztán majd meglátjuk. Na, hát a belenézésből az lett, hogy körülbelül 4 nap alatt végignéztem az egész évadot és már ott sírtam a laptopom előtt a következőért. Már csak ismétlem magam, ha most belekezdek, hogy mennyire imádtam, úgyhogy nem teszem, helyette inkább a könyvre is rátérek és majd közben szerintem még a sorozatról is lesz szó, ha minden jól megy. 

A regény tehát azért került fel a várólistámra, mert a sorozat maga nagyon elnyerte a tetszésemet, ezért kíváncsi voltam, hogy vajon a könyv is ennyire jó lehet e. Tervezgettem is egy ideig, hogy na akkor most belekezdek, de valahogy sosem akart összejönni. általában ez van mindennel, amibe bele akarok kezdeni... Aztán végül is a megmentőm megint a Prológus lett, ugyanis közösen kitaláltuk, hogy a tematikus heteinken belül legyen már egy történelmi hét, mivel annyi sok jó történelmi könyv van, amiket szeretünk. Kapva az alkalmon gyorsan be is biztosítottam magamnak, hogy akkor most erre a projektre én elolvasom az Outlander-t, ami, mint látjátok sikerült is. 

Nem tudom, hogy közületek mennyien is ismeritek Jamie&Claire sztoriját, úgyhogy azért egy kis összegzést írok arról, hogy miről is szól pontosan a történet. 
A könyv cselekményszála 1945-ben (vagyis az ottani jelenben) veszi fel a vonalat. Főszereplőnk Claire Randall, aki a háború alatt hadiápolónőként dolgozott, jelenleg férjével készül második nászútjukra. Elutaznak a Brit-szigetekre, hogy pihenéssel tölthessenek még pár hetet, mielőtt a férje újra munkába állna. Egészen addig minden a normális kerékvágásban megy, amíg aztán Claire véletlenül vissza nem utazik az időben 1743-ba, a Skót Felföldre. Itt persze azonnal bajba is keveredik, majd találkozik egy fiatal skót férfival Jamie-vel, aki a könyv során szintén nagy szerepet fog játszani Claire életében, mivel egymásba szeretnek. 

Maga a történet kissé lassan indult be az elején, és mivel én már láttam belőle a sorozatot, ezért mindig azt vártam, hogy mikor fog végre Claire visszamenni a múltba, mivel konkrétan onnantól kezdve kezd el maga a cselekmény is láthatóan beindulni. Valahogy a Frank (Claire férje) és Claire szál nem nyerte el a tetszésemet. A sorozatban nagyon jó színészek játszották őket, ott még a kémia is megvolt, de a könyvben valahogy Frank karaktere sutább volt, mint az adaptációban. Szempont kérdése ez is, mert ahogy olvastam mások meg azt mondják, hogy a könyvben sokkal "színesebbek" a szereplők. Hát... kinek mi. 

A kissé laposabb kezdés mellett, a múltba utazástól kezdve beindultak a szálak, habár még így is volt pár rész, ami kissé unalmasabb volt számomra vagy azért, mert már a sorozatból ismertem, vagy mert számomra az írónő túlságosan részletesen írt le egy-egy dolgot, ami nyilván szükséges volt (egy időutazós könyvet minden kétséges kizáróan nehéz megírni, mivel jelen esetben két teljesen különböző kort kellett úgy megjelenítenie, hogy az a valóságot is tükrözze) csak néha már unalmas volt, mert ennyire jól nem ismerem a történelmet (plusz nem is érdekel), hogy minden kis apró dolgot tudjak róla. 

Diana mindent szépen, logikusan, valósághoz hűen leírt, egy szavam sem lehet az ellen, hogy keveset dolgozott volna azért, hogy ez a könyv megszülethessen. A cselekményszál mellett a másik nagy kedvenc dolog a regényben, maguk a szereplők voltak. Mindegyikük nagyon jól fel volt építve, csakis értelmes és szerethető karaktereket sikerült létrehoznia. legalább is a két főszereplőben 



Claire: Egy nagyon céltudatos, racionális, talpraesett, nem picsogó nőszemély, aki a hihetetlen dolgok ellenére amik vele történtek, még mindig képes volt értelmes döntéseket hozni és hála a jó istennek, nem azon siránkozott, hogy hogy tudna minél előbb hazajutni, hanem elfogadta a helyzetét, még akkor is, ha szemmel láthatóan kényelmetlen volt neki. Miért nem lehet minden könyves női karaktert ez alapján megalkotni? Sok hajtépéstől kímélnének meg, az biztos. Ahogy feljebb említettem a Frankkel való kapcsolata a könyvben annyira nem tetszett, nekem Frank túl suta volt. A sorozatban sem volt azonban olyan nagy szám, egyszerűen csak szerintem ott azért tetszett jobban, mert Tobias Menzies valami hihetetlenül jól alakította a rá kiosztott szerepek(et). Emellett a Jamie&Claire párost teljes szívemből imádtam, mind a könyvben, mind a sorozatban. Annyira tökéletesek voltak egymásnak, hogy az már tényleg a sors keze volt, hogy Claire pont abban az időben, pont mellette kötött ki. Imádtam a közös jeleneteiket főleg a nászéjszakájuk volt nagyon vicces. Az a rész a sorozatban és a regényben is nagyon jól meg volt csinálva. 
Jamie: Szívemnek egyetlen elrablója... legalább is jelenleg :D Egyszerűen oda meg vissza vagyok a skót pasikért! <3 Főleg Jamie-ért. Sam Heughan pedig a legtökéletesebb Jamie volt, akit valaha is találhattak volna. Az, ahogy kinéz, plusz az az akcentus... Instant szívroham, ahányszor csak meghallom/meglátom. Imádtam, hogy mind a könyvben, mind a sorozatban olyan kis félénk volt Clair közelében, de ennek ellenére is mindig megvédte. A nászéjszakás jelenetnél pedig azt hittem meghalok olyan édesek voltak együtt, na meg amikor a visszafelé úton bevallotta Clair-nek, hogy még szűz... Esküszöm, kell valakinek ennél tökéletesebb pasi? Tud harcolni, jól néz ki, nincs eltelve magától, konkrétan azonnal halált okoz az, amikor beszélni kezd, mert az akcentusa előjön... Én akarok ilyen pasit. Azonnali hatállyal repülök Skóciába... :D

Voltak még olyan dolgok a könyvben amiket szerettem, de nem beszéltem róla és persze olyanok is, amiket utáltam, de róluk szintén nem beszéltem. Sajnos ebben s történetben az a "baj", hogy minden kapcsolódik mindenhez, ezért most ha elkezdem itt kitaglalni mindazt, amit még le szerettem volna írni, akkor elspoilerezem az egész könyvet, ami azoknak nyilván nem lesz jó, akik még nem olvasták. Ezért inkább maradok amellett, hogy akit érdekel a spoileres véleményem, az bármikor írhat nekem molyon, facebookon és akkor privátban leírom. :) És akkor amiatt sem kell aggódnom, hogy valakinek meg elrontottam az élményét. 

Összességében:  
Rajongok a könyvért majdnem ugyanannyira, mint a sorozatért. Tetszett a cselekményszál, jók voltak a szereplők, maga az írónő stílusa is tetszett, még akkor is, ha néhány helyen untatott a sztori. Azoknak ajánlom elolvasásra, akik szeretik a drámát, romantikát, kalandregényeket, valamint azoknak, akik szeretik a történelmi témájú történeteket és azoknak is akik nem. Mivel lehet pont ez a könyv lesz az, ami megszeretteti őket veled. Velem megtörtént. 


Borító: 5/4 Egy-egy másik külföldi borító nekem személy szerint jobban tetszik, de a magyar se olyan szörnyű. 
Történet: 5/5* Új kedvencet avattam! 
Kedvenc szereplők: Jamie, Claire, Murtagh 
Kedvenc jelenetek: A nászéjszaka
Negatívum: Az eleje kissé lassan indult be. + Black Jack Randall 


***
Idézetek a könyvből: 

"– Mi baja van szegény gyermeknek? – követelt magyarázatot Jamietől. – Baleset érte? 
 – Nem, csak hozzám jött feleségül – felelte Jamie, – de nyugodtan hívja ezt balesetnek."

"– Én el tudom viselni a fájdalmat – mondta halkan –, de a tiédet nem bírnám. Ahhoz nincs elég erőm."

"A humorérzékkel rendelkező szadisták nagyon veszélyesek."

"– Nem te vagy az első lány, akit megcsókoltam – mondta lágyan. – De esküszöm, te leszel az utolsó."

"A szívem a tiéd, mióta először megláttalak, és a két kezed között tartva a lelkem és a testem vigyáztál rám."

"Amikor kinyitotta a száját, felsóhajtott, és hosszú szája mosolyra görbült, és a pillantása találkozott az enyémmel. Némán felvontam a szemöldököm. 
– Ó, igen, sassenach – válaszolta kicsit szomorúan. 
– Az urad vagyok… és te az enyém. Úgy tűnik nem birtokolhatom a lelked anélkül, hogy el ne veszíteném a sajátom."





2017. május 24., szerda

Cassandra Clare: Csontváros (Shadowhunters #1)

2

Szerző: Cassandra Clare
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve (első): 2009
Oldalszám: 468
Besorolás: young adult, fantasy, adaptáció, romantikus
Fordító: Kamper Gergely
ISBN: 9789632450957


Fülszöveg:



Gyilkosság ​tanúja lesz – a tizenöt éves Clary Fray aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.
A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra?
Az Árnyvadászok tudni akarják…
Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra visz. Azt fogod kívánni, bárcsak sose érnél az út végére.

 ***


A Prológus Árnyvadász hetéről a facebook oldalunkon, valamint az oldalunkon találtok további információt, valamint bejegyzéseket! Katt ide és ide.
Valamint egy nyereményjátékunk is zajlik a projekthez kapcsolódóan, mindenféle árnyvadászos nyereményekért, szintén a facebook oldalunkon. 

Nem is tudnám megszámolni nektek, hogy körülbelül hányszor kezdtem bele eme könyvnek az olvasásába. Arra az egyre emlékszem kristály tisztán, hogy mindig belefogtam, de maximum 20 oldal elolvasása után már le is tettem, mondván ez nekem túl unalmas. A furcsa viszont ebben az, hogy a sorozat többi részét (a Hamuvárost, Üvegvárost, Bukott angyalok városát és az Elveszett lelkek városát) a Mennyei tűz városán kívül, mind olvastam és szerettem is. vagy legalább is, amire emlékszem belőle az tetszett, habár már egy jó pár éve, hogy kezembe vettem őket... Elmondom nektek, hogy ennek egyetlen egy szimpla oka van.

Utáltam a filmet.

Előre is elnézést kérek azoktól a rajongóktól, akik viszont szerették, én személy szerint azonban gyűlöltem. Összesen egyszer láttam, de az is olyan kínszenvedés volt, hogy azt megfogalmazni nem tudom. Az egész helyzet ott bukott el, hogy én, fiatal fejemmel azt gondoltam, hogy 'hú, de jó lesz, most megnézem a filmet, biztos tetszeni fog, majd utána a könyvet is elolvasom...' Nem. Ilyen nincs. Én sajnos nem tudok megnézni úgy egy könyvadaptációt, hogy a regény elolvasása előtt láttam a filmet. Egyszerűen nálam ez nem jön be, mert úgyis az lesz a vége, hogyha nem tetszett a film, akkor alapból a könyvet is utálni fogom (mint jelen helyzetben) és soha, de SOHA a büdös életben nem fogom rávenni magam, hogy az eredeti műalkotásnak is adjak egy esélyt, amikor lehet, hogy megérdemelné, mert nem az író(nő) hibája, hogy a film készítői így elb*szták, amit ő eredetileg megalkotott.

Ergo, nekem az egész bajom azért indult el ezzel a sorozattal, mert a belőle készült borzasztó film miatt, totálisan előítéletes voltam a könyvvel is, aminek meg konkrétan az lett a vége, hogy az adaptáció megnézése után, körülbelüli számíthatósággal 3 évig nem voltam hajlandó egy légtérben tartózkodni bármilyen olyan dologgal, ami erre emlékeztetett. Ami azért is volt nehéz, mivel a nővérem egyszerűen imádta/imádja még mai napig is a filmet, de valami őrületes módon, amit én meg sajnos képtelen vagyok tolerálni, úgyhogy, ha szóba kerül, csak simán sarkon fordulok és elmegyek onnan, ha lehet minél gyorsabban. Viszont a Shadowhunters hét miatt, amit ugye, megint a Prológussal karöltve szerveztünk meg, egy Cassandra Clare könyvet mindenképpen ki kellett volna olvasnom. Először gondolkoztam rajta, hogy a nem rég megjelent Éjfél kisasszony legyen e az, de mivel tudtam, hogy még se a Csontvárost, se a Mennyei tűz városát nem olvastam, nem akartam belekezdeni  a Lady Midnight-ba, mivel az a könyv nyilván a Végzet ereklyéi sorozat utáni idősíkon van, én meg sajnos még messze nem tartok ott. Ezért tehát a választásom egye-fene módon a Csontvárosra esett.

Szerintem nincs olyan nőnemű teremtmény, férfinemű inkább aki legalább hallásból nem tudott volna Cassandra Clare híres sorozatáról. Konkrétan a regény megjelenése óta ez folyik a csapból, 2016-2017 óta pedig egészen biztosan mindenki látásból is ismerheti, ugyanis sorozat készült, valamint még jelenleg is készül belőle. Már a második évadnál járunk és ha jól tudom a harmadikat pedig már be is rendelték, ami legjobb számításaim szerint legkorábban jövőre fog elkészülni. Ezért tehát magát a történetet nem írnám le külön, a fülszöveg feljebb úgy is körülbelül összefoglalja azt, hogy a sztori hogyan is fog elkezdődni. Ehelyett inkább azonnal rátérnék arra, hogy le írjam a gondolataimat a regénnyel kapcsolatban. 

Ahogyan eddig taglaltam nektek, abból gondolom annyi következtetést levontatok, hogy nálam maga sztori konkrétan a pokol legmélyebb bugyraiból indult. De nagyon. Ennek ellenére is azt mondom, hogy érdemes volt végre valahára tisztességesen is elkezdenem és be is fejeznem a Csontvárost. A mű olvasása közben ugyanis rájöttem, hogy mennyire is hiányzott már az, hogy egy könyv annyira lekössön, hogy helyette semmi mást nem akarjak csinálni. Mert szerencsére ez történt. Egy ideje már a molyok által jól ismert "olvasási válságban" szenvedtem, aminek nagyon nem örültem, mivel a Könyvfesztiválon is olyan szuper könyveket gyűjtöttem be, de emiatt egyiket se volt kedvem elkezdeni. Aztán ugye a projekt miatt, előző héten neki kellett látnom a választott olvasmányomnak, ami először kissé döcögősen indult, (főleg az az első kritikus 50 oldal, amin a próbálkozásaim során sose tudtam túljutni) de a történet felénél már csak azt vettem észre, hogy mennyire tetszett is az, amit elolvastam. 


Maga a cselekményszál kellően izgalmas és eseménydús volt, valamint az egyes helyzetekben a romantika is megjelent, aminek én, mint örök romantikus, csak örülni tudtam. Nagyon szeretem, amikor egy író/írónő egy új világot próbál felépíteni. Különösen odáig vagyok a fantasy regényeket, úgyhogy számomra az ilyen olvasmányok, mindig befutók. Magában a filmben is az egyetlen dolog, ami tetszett azok az árnyvadászok voltak. Igazán kedvemre való volt maga a világ felépítése és az, hogy az írónő mindent szépen kidolgozott vele kapcsolatban. Tetszett, hogy az árnyvadászoknak mindenféle hiper-szuper fegyvereik voltak, (gondolok itt pl. a szeráfpengére vagy az irónra) de néhány helyzetben Izzy korbácsát minden kérdés nélkül szívesen elfogadtam volna, mert ahogy így olvastam róla, biztos sok mindenre tudnám használni... :D 


Nagyobb különbségeket fel tudtam fedezni így, hogy láttam a filmet meg a sorozat első évadát, + elolvastam végre a könyvet is. Elsősorban engem az döbbentett meg, de nagyon, hogy ugye a regényben úgy írják le, hogy az árnyvadászok majdnem összes rúnája csak átmeneti és egy használat után már fakulni is kezd. Nyilván vannak tartós darabok is, de a cselekményben, főleg az elején nagyon hangsúlyozta, hogy ugye egyik este az x,y személy látta rajta a jeleket, a másik reggel meg már ugyanúgy semmi rúna nem volt a karjukon. Viszont! A sorozatban ez egyáltalán nem így van, úgyhogy képzelhetitek, hogy rendesen meg is voltam zavarodva. Mivelhogy a sorozatban végig rajtuk van az összes rúna én meg az első évad során egyszer sem láttam, hogy nem lettek volna ott. amúgy szimplán lehet, hogy én vagyok vak, vagy rosszul emlékszem rá, de nekem egyáltalán nem rémlik, hogy állandóan rajzolgattak volna magukra...

Ez volt számomra az egyik legmegdöbbentőbb eltérés, valamint még ugye a rajongók által is sokat emlegetett 'üvegházas jelenet', ahol ugye Clary és Jace első csókja is elcsattant - a könyv szerint. Merthogy a sorozatban ez megint máshogy volt, (illetve teljesen máshogy) mivel ott nem csak a helyszín változott meg, de ugye  Clary volt az, aki a csókot kezdeményezte, a fanok legnagyobb felháborodására, amiben én is osztozom, a regényben lévő csókjelenet sokkal jobban belepasszolt a történetbe, mint a sorozatbeli. 

Sok más kisebb, nagyobb változtatás is volt ami szúrta a szememet, de most inkább nem kezdenék bele a taglalásukba, mert akkor a végtelenségig itt ülnénk. 

Helyette inkább mondanék pár szót a szereplőkről is. 
Clary: Ugye én már olvastam a sorozat többi részét, szóval tudom, hogy Clary a sorozat első pár kötetében kissé idegesítő. Na, hát konkrétan a Csontvárosban ez érződött is. Nem tudom azért e, mert ez volt Cassandra első könyve és még nem igazán tudta, hogy most akkor milyen személyiséget adjon a lánynak, vagy egyszerűen csak ő azt akarta, hogy ilyen legyen... Nem tudom megmondani. Azt viszont tudom, hogy nagyon sokan utálják meg bosszantónak tartják magát a karaktert, de ha egy kicsit leülünk és elgondolkozunk, akkor lehet, hogy eszünkbe jut, hogy abban a bizonyos 15 éves korban, amikor még csak kezdesz felnőtté válni, de rájössz, hogy az egész világod egy hazugságra épült... Én nem vagyok biztos benne, hogy tudnám kezelni. Ő ehhez képest egész strapabírónak bizonyult, még akkor is, ha néha tényleg az idegeimre tudott menni. Tudott alkalmazkodni a hirtelen helyzetekhez és az is tetszett, hogy nem számított neki, hogy idegesítették a többiek, mindig vissza tudott vágni. Az tehát biztos, hogy a csípős oldala egy pozitívum volt a karakterek közötti beszélgetéseknél is. 
Jace: Férfi főszereplőnk karakterét egyszerűen utáltam a filmben és sajnos a sorozatban is. El nem hiszem, hogy a filmbe, hogy tudtak egy ilyen lúdpofájú, esküszöm, maximum egy vaddisznó tenyésztésére alkalmas hülye gyereket főszerepbe rakni. Ő volt a film egyik legeslegnagyobb hibája, már csak ezért is utálom azt a "műalkotásnak" nem nevezhető valamit.. Na, nem mintha a sorozatban jobb színész lenne. Á, dehogy! Minek is fáradni azzal, hogy egy a karakterhez megfelelő színészt válasszanak ki? Az luxus kérem szépen. Mondjuk az igaz, hogy Dominic Sherwood alapból nem rossz színész, de Jace szerepére? Rémálmomban sem őt választanám. És ez most nem a rajongók ellen irányul, mert tudom, hogy viszont nagyon sokan szeretik Jamie-t és Dom-ot is, viszont én nem bírom egyszerűen megérteni, hogy miért őket választották. Na, meg Dom-nál az a haj, ami a sorozatban van. Esküszöm, mintha egy felmosórongy lenne a fején. Netalántán ő az, aki forgatás után takarítani szokott? Mert, az biztos, hogy az a haj, csak erre használható fel. Na, de kissé elkalandoztam... 
Túljutva a borzalmas Jace-t alakító színészeken, ugorjunk egyből a könyvbeli szőke hajú hercegünkre. Nekem maga a karakter jelleme tetszett. itt a regénybélire gondolok Szerettem, hogy mindig kimondta, amit gondolt, habár voltak helyzetek, amikor kissé túlságosan is arrogáns meg bunkó volt és ilyenkor szívem szerint jól fejbe is vertem volna egy péklapáttal, (de ez akkor nyilván ugyanúgy igaz Clary-re is) de összességében nem volt rossz főszereplő. 

Forrás: x

Alec: A sorozatban Matt tökéletesen alakítja a karakterét, ő volt az egyik, olyan tényező, ami miatt hajlandó voltam eltekinteni a sok hülyeségtől, amit a készítők összehoztak. Valamint ő az egyik olyan szereplő, akit végig bírtam a könyv során. Mogorva és néha túlságosan is szabályszerető, de emellett bármit megtenne azokért a személyekért, akiket szeret. Szegényke Clary-vel is csak azért volt szemét a történetben, mert féltékeny volt arra, hogy felforgatta az addig nyugalmasan élt életüket. Pedig legfőképpen Alec-nek volt már szüksége arra, hogy kicsit megrázzák és végre egy picit ő is önző lehessen és elkezdhessen magára is gondolni. Izzy korbácsa mellett neki volt, amúgy a legjobb fegyvere, már szerintem. Imádom az íjász fiúkat, szívesen hagynám, hogy Alec tanítson nekem pár trükköt. kár, hogy más kapuban játszik, mert amúgy azonnal rávetném magam :D Magnussal lassacskán alakulgat a kapcsolatuk, a következő részekben több szerepet kérek mindkettejüknek! Valamint érik az ideje annak is, hogy a megkezdett Bane krónikákat is olvassam tovább. 
Simon: Ő a másik olyan tényező Alec mellett, pontosabb az ő színésze a sorozatban az a másik tényező, ami miatt hajlandó voltam végignézni az első évadot. Ugyanis Alberto (Simon színésze a sorozatban) valami eszméletlenül cuki pofa! <3 Nagyon jól alakította a rá szabott karaktert és habár a könyvben Simon nem tett rám olyan nagy hatást, a sorozatban pont ennek az ellenkezője történt. 

Külön nem írnám ki, de ahogy fentebb említettem Magnus is az egyik kedvenc karaktereim közé tartozik, egyszerűen imádom azt a pasit! :D Meg persze a Magnus&Alec páros is közel van a szívemhez. <3 De például Clary&Jace párosa is imádnivaló volt ebben a kötetben. Kár, hogy aztán az a csúnya vég belerondított a képbe... 

Összesítve: 
Büszke vagyok magamra, hogy végül is sikeresen teljesítettem a könyv elolvasását, és még a film múltbeli rossz élménye sem tudta elvenni a regény varázsát. Tetszett a cselekményszál, az árnyvadász világ felépítése, a szereplők, az alvilági lények... Élvezhető volt, szerintem ezután újra fogom olvasni a sorozatot, mert most megint árnyvadász lázban égek. :D
Kinek ajánlanám? Azoknak molyoknak, akik szeretik a fordulatos, akciódús fantasyket, romantikus műveket, valamint azoknak, akik esetleg még nem olvasták. (Habár erősen kétlem, hogy sok jelentkező lenne.)



Borító: 5/5* Direkt raktam amúgy be a legújabb borítót, ugyanis ezzel teljesen szerelembe estem! Ezért tehát a projektre hozott értékelésemben két legyet ütnék egy csapásra és az ehavi Promágus kupát is rögtön teljesíteném így. A májusi hónap témája ugyanis a (Ne) ítélj a borító alapján volt, és szerintem nem is kell magyaráznom, hogy miért a Csontvárost választottam. Habár a regény többi borítója nem igazán tetszik, de az új kiadásé nagyon gyönyörű, imádom nézegetni! <3
Történet: 5/5 Örültem a meglepetésként ért élménynek, hamarosan újraolvasom a a többi részt is! 
Kedvenc szereplők: Church, Magnus, Alec, 
Kedvenc jelenet: Minden olyan jelenet, amiben Alec és Jace viccelődnek egymással. Malec jelenetek. 
Negatívum: Simon gyenge személyisége.


Extra borítómustra:

Angliai borító 

Kínai borító


Francia borító

Itáliai borító

Japán borító



Spanyol és Latin Amerikai borító


Lengyel borító


           
forrás: x


***
Idézetek a könyvből:

"– Mi ez? – robbant ki belőle, miközben Claryről a társaira pillantott, mintha ők tudnák, hogy került oda. 
– Egy lány – mondta Jace, aki lassan összeszedte magát. – Nyilván láttál már lányokat, Alec. A húgod, Isabelle is lány."

"– Jézusom! – kiáltotta Luke. 
– Á, igazából csak én vagyok – mondta Simon. – Bár már többen mondták, hogy elképesztő, mennyire hasonlítunk."

"– Sajnos, Rév Asszonya, én maradtam az én egyetlen igaz szerelmem. 
Dorothea erre harsányan felnevetett. – Legalább – mondta – nem kell tartanod a visszautasítástól, Jace Wayland. 
– Nem feltétlenül van így. Időnként nemet mondok magamnak, hogy érdekesebb legyen."

"– Eljött hozzád egy a Néma Testvérek közül. Hodge küldött, hogy ébresszelek fel. Igazából felajánlotta, hogy ő maga jön, de ha már hajnali öt van, gondoltam, kevésbé rágsz be, ha valami szépet látsz. 
– Mármint téged? 
– Mi mást?"

"– Tetszik a buli? 
(…) 
– Valaminek a tiszteletére rendezted? 
– A macskám születésnapja van. 
– Ó! – Clary megint körülnézett. – És hol van a macskád? 
Magnus Bane komoly tekintettel egyenesedett ki. – Nem tudom. Megszökött."

"– És ha lennének rajtam tetoválások? – kérdezte Clary. – Akkor használhatnám őket? 
– Nem – vágta rá dühösen Jace. – A Jelek csak egy része a dolognak. Vannak vizsgák, próbák, különböző képzettségi szintek. Ami azt illeti, ne nyúlj egyik fegyveremhez sem az engedélyem nélkül. 
– Hát akkor ugrott a tervem, hogy az összeset eladom az eBay-en – mormogta Clary. 
– Eladod a hol
Clary nyájasan a fiúra mosolygott. – Egy mitikus hely, ami hatalmas varázserővel bír."




2017. április 29., szombat

Gayle Forman: Csak egy nap

0

Szerző: Gayle Forman
Kiadó: Ciceró
Kiadás éve: 2014
Besorolás: ifjúsági, romantikus, road-trip
Fordító: Sóvágó Katalin
ISBN: 9789635398867

Fülszöveg:



Allysont, a burokban nevelt amerikai lányt érettségi ajándékként a szülei befizetik egy nyugat-európai körútra. Londonban, egy szabadtéri Shakespeare előadáson találkozik Willemmel, a lezser holland színésszel, és azonnal kipattan közöttük a szikra. Amikor a sors másodszor is összehozza őket, Allyson rá nem jellemző módon letér a járt útról, és követi Willemet Párizsba. A szikrából egyetlen nap alatt fellobban a láng… amíg Allyson arra nem ébred az együtt töltött viharzó nap után, hogy Willem elment. 
A sorsfordító napot az önmegismerés éve követi: Allyson megszabadul a belé nevelt korlátoktól, hogy megtalálja igazi szenvedélyeit és talán az igazi szerelmet.

***
Pár éve hallottam először Gayle Forman írónőről, amikor is megjelent a Ha maradnék című könyvének a filmes változata. Akkoriban nagyon izgatott voltam a film miatt, mivel egyszerűen imádom a könyvadaptációkat, ezért úgy gondoltam, hogy mielőtt megnézném a filmet, a regényt is elolvasnám. Na, hát meg kell mondjam maga a könyv borzalmas volt. Egyszerűen nem tudtam olvasni. Ha minden igaz, akkor eljutottam a 20. oldalig, de onnantól kezdve, se előre se hátra semmi. Valahogy értelmetlennek tűnt számomra az egész történet + szerintem nálam az írónő stílusa is közre játszott a rossz élményért. Ennek köszönhetően tehát, magát a filmet se néztem meg, (pedig ha jól olvastam róla, annyira nem lett rossz) és egészen 2017-ig nem is vettem kezembe Gayle Forman egyetlen más történetét sem. 

Azonban jött az április (ami, amúgy is az én hónapom, mivel ekkor van a szülinapom :P) és a Promágus kupára is új témát húztunk ki a kalapból, ami nem lett más, mint az olyan témájú könyvek elolvasása, amiben az utazás fontos szerepet kap. Én személy szerint oda meg vissza vagyok a road-trip-es regényekért, a váró- illetve kívánság listám is tele van ilyenekkel, amit majd még valamikor a közel jövőben olvasni is szeretnék. Lényeg a lényeg, egy ideig vacakoltam, hogy most akkor melyiket is kéne választanom, mert először valamilyen angol nyelvűben gondolkodtam, mert olyat is rég vettem kézbe, mivel mostanság magyarul sincs időm olvasni, nem hogy angolul, de végül is az ujjam egyre többször kattintott rá Gayle Forman Csak egy nap című regényének molyos oldalára. Úgyhogy habár nem volt valami fényes kezdetű múltam az írónővel, mégis úgy döntöttem, hogy az ő könyvét fogom választani. 


A sztori fülszövege már régebben is felkeltette a figyelmemet, csak ugye a fentebb említettek miatt, nem mertem belekezdeni. A történet magáról Allyson-ról egy nagyon szigorú körülmények között nevelkedő amerikai lányról szól, aki érettségi ajándékként egy Európia utazást kap a szüleitől. 
(Én magam itt megjegyzésként hozzátenném, hátha ezt anyukám vagy apukám olvassa, hogy én aztán biztosan örülnék majd egy ilyen érettségi ajándéknak. Ha esetleg nem lenne ötletetek, hogy mit is akartok majd nekem adni. :D)

Ezalatt az utazás alatt ismerkedik meg Allyson Willem-mel, akinek számomra kissé furcsa neve van, de ahogy láttam ez egy elég ismert név a hollandok körében, úgyhogy nem firtatom, hogy vajon az írónő miért is választotta ezt. Amúgy is a Will nevű fiúkat csak szeretni lehet. Vagy hát én legalább is eléggé szeretem őket... :P Willem egy kalandor, vándor színész, akinek első látásra megtetszik Ally és ez persze visszafelé is igaz. Amikor pedig a fiú által emlegetett sors ismét összehozza őket, pont az előtt a nap előtt, mielőtt Allysonnak vissza kéne utaznia a szüleihez Amerikába, a lány úgy dönt, hogy felrúgja az összes szabályt, amit eddig felállított magának és elmegy Párizsba a rejtélyes Willemmel, hogy egyetlen egy csodás napot együtt töltsenek. A nap végére pedig az érzelmek is előbukkannak és Allyson még abban is elkezd hinni, hogy a véletlenek tényleg léteznek. Azonban a következő nap a bájos és egyben titokzatos Williem-nek nyoma veszik...

Maga az egész sztori arról szól, hogy Allyson miképp is dolgozza fel azt, amit az az egy nap és persze a rejtélyes Willem tett vele. 

Meg kell mondjam, hogy én annak ellenére, hogy nem szerettem az írónő előző regényeit elég sokat vártam el a Csak egy nap-tól. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy molyon is és konkrét élő példaként az egyik barátnőm folyamatosan istenítette ezt a történetet. Molyon szinte csak pozitív kritikákat olvastam róla, legfeljebb egy vagy fél pont levonással, kiegészítve azzal, hogy mit lehetett volna másképp megírni. 

De minden negatív gondolatom ellenére is, élveztem a könyvet. Volt valami bája, amit így szavakban nehéz lenne elmagyarázni, azt tudom mondani, hogyha elolvassátok ezt a regényt akkor tudni fogjátok miről beszélek. Gondolom csakúgy, mint én, sok más női olvasó is nagyon jól bele tudta magát képzelni Allyson helyzetébe, főleg az olyanok, akiknek ehhez hasonlóak voltak a szüleik esetleg még mindig azok kiskoruktól kezdve. Gondolok itt olyan apákra és anyákra, akik mindig mindent irányítani akarnak a gyerekük életében és, mivel kezdetben a gyerek sem akar csalódást okozni és ugye ezáltal egyre jobban beleég az a tudatába, hogy csak úgy tud örömet szerezni a szüleinek, ha mindig azt teszi, amit ők mondanak, ezért létre jön a szülők és gyerek(ek) között egy olyan kapcsolat, amiben nyilván a szülő fog dominálni. És igen, ez nyilván egy nézőpontból egyáltalán nem rossz dolog, sőt normális, mivel tényleg a felnőttnek kell az "erősebb" félnek lennie, meg a gyereknek tényleg hallgatnia kell rá és nem állandóan feleselnie, de azért azt tegyük hozzá ehhez, hogy a gyerek életében a kamaszkor, vagyis az az időszak, amikor lelkileg elkezd kifejlődni, egy fontos korszak. Ilyenkor "döntődik" el, hogy felnőtt korában vajon milyen ember is fog belőle válni. Tehát az esetleges lázadozás, a függetlenné válás akarása kamaszkorban és ilyen esetben teljesen normális dolog. Ugyanúgy, mint a szülős példánál, ez sem rossz dolog. Inkább szükséges. 


Nekem tehát maga Allyson karaktere egyből szimpatikus volt és nagyon is jó volt végigolvasni azt, hogy egy mindig minden szabályt betartó lányból, hogyan lett az az életerős, magabiztos, önálló személyiség, amikor végül  újra találkozott Willemmel. 

A szülei, ahogy fentebb hosszabban kifejtettem nem igazán lettek a szívem csücskei, habár egy másik szempontból nyilván megértettem, hogy miért óvták annyira a lányukat és örültem neki, hogy a könyv végén mindhármuk kapcsolatát sikerült tisztázniuk és, hogy a szülei végre ténylegesen is hagyták, hogy Allyson minden nézőpontból is felnőhessen. 

Willem. 
Érdekes, titokzatos, szabályokat nem ismerő fiúnk, nem csak Allyson szívét lopta el egyből, hanem az enyémet is. Persze az eltűnése után kissé megharagudtam rá és pár csúnya szó is kifutott a számon őt emlegetve, de mindent összevetve nem utáltam annyira. Főleg, hogy ő volt a kiváltó oka annak, hogy Allyson végre maga is meg akart változni és meg akarta találni a saját útját. Nem pedig azt, amit a szülei jelöltek ki számára. Az pedig, hogy a második találkozásuk alkalmával elnevezte Allyson-t Lulunak... Hát azt hittem ott halok meg helyben! Főleg azért, mert ez az én egyik becenevem :D De másfelől meg mennyire cuki már ez?? Imádom, ha a párok beceneveket adnak egymásnak. A bébi és egyéb hülyeségek viszont nem preferálom. 

Maga a történet nagyon tetszett tehát, a karakterek szerethetőek voltak és az is jó volt, hogy végül mindegyikük magára is talált és azt tette, amit tennie kellett. A cselekményszál is elég jól ment, a kezdet kicsit vonatott volt és lassan indult be, de miután Lulu eldöntötte, hogy meg akarja tudni, hogy mi is történt Willemmel, na, onnantól felpörögtek az események, főleg az utazások tetszettek a legjobban na és persze Wren bakancslistája! A könyv befejezése után ugyanis rájöttem, hogy mennyire is szeretnék én is egyszer csak így minden ok nélkül vonatra vagy repülőre szállni és elutazni egy olyan országba, amit még nem ismerek. Illetve nem most először jöttem rá erre, de a regény most ezt a gondolatot hozta fel bennem újra. Viszont a könyv befejezése nálam egy nap pofon volt. Most akkor mi van?!? Olyan nagy függővéget hagyott az írónő, muszáj a második könyvet elolvasnom, hogy megtudjam végül is mi lesz Allysonnal és Willemmel...

Összességében: 
Ajánlom minden olyan lánynak és nőnek, aki azt érzi, hogy esetleg még nem találta meg önmagát. Mert annyit garantálhatok nektek, hogy ha csak egy kis időre is, de a történet olvasása alatt úgy fogjátok érezni, hogy mégis megtaláltátok azt - bármi is legyen az, ami kerestek éppen. Nálam kedvenc lett az biztos. 


"Egy napon megszületünk. Egy napon meghalunk. Egy nap alatt megváltozhatunk. És egy nap alatt szerelmesek lehetünk. Minden megtörténhet egy nap alatt."




Borító: 5/5 Egyszerű, de pontos ezért is megy olyan jól a történethez. 
Történet: 5/5* Elég sok ideig gondolkodtam, hogy hány pontot is kéne adnom neki, de végül úgy döntöttem, hogy én ezt a könyvet tényleg szerettem. Magamra ismertem benne és ez egy jó dolog. Ezért az értékelés végére nem is kérdés, hogy megy a kedvencek közé! <3
Kedvenc szereplők: Allyson, Willem, Wren
Kedvenc jelenetek: Amikor Allyson újra elutazik Párizsba és ténylegesen is elkezdni keresni Willemet. Na meg a Wren közös Tulipánokban hentergős rész. :D És minden olyan, amiben Allyson utazni indul. 
Negatívum: Függővég! "szenvedős fej" Ide nekem gyorsan a következő részt! 


***
Idézetek a könyvben: 

"Legyél az, aki lenni akarsz!"

"– Hogy barátot szerezz… – kezdi. 
– Ahhoz barátságosnak kell lenned."

"– Hogy mit kell tenned, annak a kiderítésére néha az a legjobb módszer, ha azt teszed, amit nem kéne tenned."

"Előfordul, hogy a hiányból érzünk rá valamire. Az űrből, amit maga után hagy."

"Mindig minden a véletlenről szól."

"Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. (…) De mi van akkor, ha Shakespeare – és Hamlet – nem a jó kérdést teszik fel? Ha az igazi kérdés nem úgy hangzik, hogy legyünk-e, hanem hogy milyenek legyünk?"





2017. március 31., péntek

Sherrily Kenyon: Álomszerető

0

Szerző: Sherrily Kenyon
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 448
Besorolás: görög mitológia, romantikus, fantasy
Fordító: Varga Zsófia
ISBN: 9789632541778

Fülszöveg:



Egy ​férfi, akit arra kárhoztattak, hogy örök élete során több ezer asszony szeretője legyen. Julian mindent tud a nőkről; miként szóljon hozzájuk, mi a lelkük kulcsa és legfőképpen, hogyan tüzelje fel a testüket. Ám Julian átkozza azt a napot, amikor büszke spártai katonából szerelmi rabszolga, dicsőséges hadvezérből vágyakozó nők szexuális játékszere lett. Másnak a gyönyörű testek, a kéjes női sikolyok elérhetetlennek tűnő vágyak, neki véget nem érő kínok. Egy napon Grace Alexander hívatja a szexrabszolgát, hogy kielégítse vágyait, de a fenséges asszony – oly sok nő közül először – felfigyel a büszke férfira, és kettőjük szerelme talán még a szörnyű átkot is megtörheti…
A paranormális romantikus regények királynője, J.R. Ward, és Charleine Harris mellett a legnagyobb név a műfajban. Az Álomszeretővel induló Sötét Vágyak Vadászai sorozata a műfaj legnagyobb sikersorozata, regényei pedig világszerte több, mint tízmillió példányban fogytak eddig, és uralják a sikerlistákat. Kinley MacGergor néven Magyarországon is népszerű kosztümös romantikus regényeket ír.

***
*A könyvet a Promágus Kupa márciusi kihívására olvastam. A téma „You give love a bad name” vagyis szerelmi csalódások, szerelmi bánat, szakítás és minden olyan könyv, ami ide tartozik. A bejegyzés végén meg is magyarázom miért ezt a könyvet választottam.*

Még anno valamikor az őskorban történhetett az, hogy ezt a könyvet én várólistára tettem. Lényeg a lényeg, már nem is emlékszem, hogy milyen indok miatt is akartam neki kezdeni a sztorinak. Azonban miközben az e havi Promágus kupára kerestem megfelelő regényt, egyszer csak kezeim közé került eme könyvecske. Konkrétan semmit sem tudtam a történetről, a molyos címkék alapján viszont tartalmazott görög mitológiát, (ami később ténylegesen be is bizonyosodott) szóval gondoltam, hogy annyira rossz nem lehet. Valamint én élek halok a görög mitológiáért, már kis sulis korom óta, tehát egy esélyt mindenképpen szerettem volna neki adni. 

Csapjunk is a lecsóba...
Az alapfelállásunk kissé fura, kissé bizarr, de persze a maga módján vicces helyzeteket is szült egy-egy jelenetben. Ugye adott nekünk a spártai harcos Julian, akit arra kárhoztattak, hogy örök élete végéig szex rabszolga legyen egy könyvbe zárva. Szegény, már beletörődött  sorsába, nem is számít arra, hogy van esélye az átok alól felszabadulni. Pedig de. A segítség viszont, nem máshonnan, mint egy olyan nő felől fog eljutni hozzá, aki ugyan magához hívja a harcost, azonban nem olyan okok miatt, mint ahogy azt Julian elképzelte, valamint ahogy az várható lett volna. 

Nehéz elkezdenem megírni ezt az értékelést két ok miatt. Mivel a könyvet még valamikor március elején kezdtem, illetve fejeztem be és már annyira nem emlékszem rá, így jár az, aki lusta... valamint annyira mély nyomot mégsem hagyott bennem, hogy oldalakon keresztül csapongjak a történetről és egyebekről. Nem mondanám, hogy rossz könyv volt, mivel tényleg nem volt az, viszont olyan jónak se mondanám, amit majd egy nap újra akarnék olvasni. Maradjunk annyiban, hogy egy egyszer olvasós sztorinak elment. 

A történetben úgy vesszük fel tehát a fonalat, hogy adott nekünk a spártai szexrabszolga Julian, aki egy mágikus könyv lapjaiba van zárva, mivel megátkozták, valamint egy nő Grace Alexander, aki megidézi ezt a férfit a barátnője noszogatására. Ez a bizonyos barátnő, nagyon is hisz az ilyen hókusz pókuszokban, ezért is tudja, hogy ha Grace-t sikerül rávennie a megidézésre, akkor Julian meg is fog jelenni a lány küszöbén segítőkészen várva arra, hogy segítsen a lánynak "kigyógyulnia" a férfiak iránti bizalmatlanságából egy kis következményekkel nélküli szexxel. 

Már ez is kicsit magas volt nekem, de mindegy, hagytam a fenébe, próbáltam nem logikusan gondolkodni, mivel kb. a könyv felénél rájöttem arra, hogy ebben a sztoriban zéró logika van. Még annyi se. Szóval igen, körülbelül ennél a pontnál voltam úgy, hogy nekem most már mindegy, jöhet bármi, csak olvasható legyen. Na ez a kívánságom, hellyel-közzel be is teljesedett. Nem voltam mindennel megelégedve, de a kezdéshez viszonyítva a vége már tiszta mennyország, meg szivárvány volt számomra. 

Továbbhaladva a történetben Grace-nek végül is sikerül megidéznie Julian-t, aki bár kicsit "késve", de meg is jelenik. A bökkenő viszont itt jön be a képbe, ugyanis Grace-nek, esze ágában sem áll lefeküdnie a spártai harcossal. Sőt! Még csak eszébe sem jutott volna, hogy ténylegesen sikerül is megidéznie a férfit, azt hitte, hogy a barátnője már megint sületlenségeket beszél össze-vissza. De legnagyobb meglepetésére most mégis igaza volt. Hogy is tudná mégis megtagadni mind azt, ami pont ott áll a szeme előtt? Azonban a lánynak így még inkább nem akaródzik beadni a derekát az összefekvésre, amit én személy szerint nagyon díjaztam.

Maga Grace volt személy szerint a "kedvenc" szereplőm. A fura helyzetekben általában logikusan reagált, már amilyen logikusan ebben a könyvben reagálni lehet ugyanis ebben a sztoriban elég sok ilyen volt, kezdve az elejétől egészen a legvégéig. Annak örültem a legjobban, hogy amikor először megjelent Julian, Grace-nek esze ágában sem volt kihasználni, tök normálisan viselkedett, elpirult meg mi egyéb fene, amiért egy meztelen férfi van a nappalijában. Nem úgy, mint a könyv során kiderült azok a nők, akik tényleg csak azért szólították elő a könyvből a férfit, hogy kihasználják. Na azt nagyon nem komáltam. Ilyet tenni bárkivel... Színtiszta kegyetlenség. Habár az újdonság volt számomra, hogy most végre nem egy nőnek kellett az alárendelt szerepet játszania. Még mindig azt gondolom, hogy ez egy elég elcseszett dolog, de azért próbálom benne a pozitív gondolatokat keresni, na. Ha már a sztori úgy nagyon nem hagyott bennem mély nyomot.

Julian karakteréből nem tudnék jókat kiemelni, max. annyit, hogy a végén képes volt a saját szabadságát feláldozni az igaz szerelme miatt. Ez egy nagy piros pont volt az ő javára, de amúgy úgy unblock nem tetszett a pasi személyisége. Szerintem jogosan érdemelt büntetést, habár az igaz, hogy azért ilyen kegyetlen dologgal nem kellett volna sújtani, de hát ez van. Jogosan viselte a terhet a vállain, mivel nagyon sok borzalmas dolgot tett a múltban, amit azért annyira nem könnyű megbocsátani. Viszont a múlt béli visszatekintések szinte egytől egyig tetszettek. Nagyon örültem neki, hogy a hátterét logikusan beépítette az írónő a görög mitológiába és így kicsit keretet adott magának az egész karakternek is.

Végezetül még összesítek és elmondanám azt, hogy miért is választottam ezt a könyvet a Promágusra. Ugyanis erről külön nem ejtettem szót az értékelésben, de azért is illik szerintem a történet bele az e havi Kupára, mivel a főszereplőnk Grace, az egész könyvön keresztül végighordozza magában azt a bizonytalanságot, amit az első barátja okozott neki még fiatalabb korában. Azt az első szerelmi csalódást, amit az a személy okozott neki, akinek ugye meg kellett volna védenie őt az ilyen csalódásoktól. De azon kívül, hogy kihasználta a lányt, (konkrétabban fizikailag és mentálisan is egyaránt) nem adott neki semmit a szomorúságon és ezen a bizonytalanságon kívül. Ezért is van az, hogy Grace nem akar lefeküdni Juliannal az első pillanatban, amikor meglátja. Nem akarja ugyanis, hogy újra megbántsák és összetörjék a szívét.

Összesítve:
A történet maga néhány helyen unalmas, bugyuta, fura és bizarr volt, de ezek mellett folyt a maga medrében, egész gyorsan tudtam vele haladni köszönhetően az egy-két vicces jelenetnek, na meg a múltbéli visszatekintéseknek. Nekem egyszer olvasóssá nőtte ki magát így az értékelés végére, mondjuk ahhoz képest, hogy semmi elvárásom nem volt, legalább csalódnom sem kellett annyira.
Azoknak ajánlanám, akik szeretik a kissé képtelen és bugyuta szerelmi történeteket. Nekik biztosan tetszeni fog ez a regény.


Borító:5/2 Nem igazán értem, hogy kapcsolódik a történethez...
Történet: 5/3 Csakis a görög mitológia utáni szeretetem miatt az a 3 pont. Amúgy nem sok járna neki anélkül.
Kedvenc jelenet: Múltbéli visszatekintések.
Kedvenc szereplők: Grace
Negatívum: Lásd feljebb az értékelést, találsz benne párat.


***
Idézetek a könyvből:

"– Aggódóm a ti korotok férfijaiért, Grace. Mind komplett hülyének tűnnek."

"Mivel sosem ismertem a szerelmet, nem tudhatom, fáj-e, vagy sem. De nem tudom elképzelni, hogy az, ha szeretnek, tud annyira fájni, mint ha nem."

"Nem félhetsz a haláltól, ha nincs miért élned."

"Végül is, a férfiaknak csak három dologra van szükségük a boldogsághoz – ételre, szexre és egy távirányítóra."

"Egy ápolónő nyitott be az ajtón, és habozva megállt a küszöbön. 
– Khmm, dr. Alexander – mondta Iulianosznak –, van kint egy pár, azt állítják, a rokonai. Ők… izé  suttogássá halkította a hangját. – Motorosok. 
– Hé, Iulianosz – kiáltott be Erósz az ápolónő háta mögül. – Mondd meg ennek a Gorgónak itt, hogy minden oké velünk, hogy végre bemehessünk, és körbeugrálhassuk a bébiket."



2017. március 6., hétfő

Joss Stirling: Phoenix (Lélektársak #2)

0

Szerző: Joss Stirling
Kiadó: Manó Könyvek
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 314
Besorolás: ifjúsági, romantika
Fordító: Totth Gitta
ISBN: 9786155220968

Fülszöveg: 

A tizenhét éves Phoenix egy bűnözőkből álló savant banda tagja Londonban. Phoenix különleges adottsága, hogy képes mások agyát blokkolni, az időt „lefagyasztani”. Ezt a képességét zsebtolvajként kamatoztatja, amíg nem találkozik Yves Benedicttel. A fiúról azonban hamar kiderül, hogy nem csupán egy célpont …Ő a lélektársa, de az egymásra találás ezúttal sem egyszerű, mert a Közösség a hatalmában tartja Phoenix múltját, és a jövőjét is magának követeli. Vajon ők az erősebbek vagy a fiatalok közti kapocs?
Természetfeletti képességek, szövevényes kalandok, szerelem – a Lélektársak trilógia második része végre magyarul is!
                                                               ***
Prológus tagokkal már régebb óta próbálkozunk olvasási kihívásokkal, de valahogy sosem volt az igazi. Ezért gondoltunk egyet és létrehoztuk a Promágus kupát. Mostantól ahelyett, hogy egymásnak választanánk olvasmányt, csak egy témát sorsolunk ki, amelybe helytálló indoklással, kénye-kedve szerint beleilleszthet egy könyvet, a teljesítéshez pedig érveléssel együtt értékeli a könyvet.

A februári hónap témája a „Why so serious?” címet kapta, ide pedig mindenféle antihőssel, gonossz, megszállottal, őrült főszereplővel ellátott történetet vártunk. 

Én magam, azért is hoztam ezt a könyvet erre a hónapra, mivel körülbelül ez az egy volt, olyan amit olvastam is és gonosz főszereplő is volt benne. Aki mondjuk annyira nem volt az a tipikus "gonosz", de a történetben mégis egyértelműen a negatív szerepet tölti be. Ő pedig nem lenne már, mint a bűnözőkből álló savant Közösség vezetője, aki Phoenix apja és egyben vezetője is volt. Ő használta fel arra a lánya lélektársi kötelékeit, hogy információkat szerezzen meg más savantokról. Az alatta álló embereket a Közösségben semmibe vette, zsarnokoskodott fölöttük, csak a saját jóléte érdekelte kezdettől fogva. 
Szóval én ezek miatt a negatív tulajdonságok, viselkedés miatt választottam őt, mint a hónap témájában is említett "gonosz" szereplőt.

                                                            ***
A legfontosabb okom, amiért belekezdtem ebbe a könyvbe az volt, hogy a Lélektársak sorozat első része nagyon nagy kedvencemmé vált, még amikor anno olvastam. Annak az elolvasására is egyik romantika rajongó bloggertársam vett rá (igen, ez te lennél Timi :D) és, hát meg kell mondjam, nem bántam meg, hogy belekezdtem mivel nagyon cuki kis sztori volt. Ehhez hasonlóra számítottam a második részben, plusz a tapasztalatom is az súgja, hogy ez is egy olyan sorozat lesz, (remélhetőleg) aminek a részek előrehaladtával egyre jobb és jobb lesz a színvonala.
A sztori, egy Phoenix nevű lányról szól, aki a képességének segítségével igazán ügyes kis tolvajjá vált egy úgynevezett "közösségben", ahol hozzá hasonló savantokkal él együtt. Egy sikertelen rablás következtében ismerkedik meg a lélektársával, Yvessel, aki szintén egy a hírhedten jóképű és eszes Benedict fivérek közül.


Először persze a kettejük kapcsolata se valami fényes alapokra épül, de szép lassan egymásba szeretnek. Ezzel azonban egy probléma van. A közösség, amely fogva tartja Phoenix-et, nem akarják csak úgy elengedni az egyik legjobb eszközüket a kezük közül. 
Na nem mintha egy Benedict fiút olyan könnyen meg lehetne félemlíteni...
Nagyon örültem neki, hogy Yves is sorra került és megtalálta a lélektársát. Habár Phoenixxel teljes ellentétei egymásnak, szerintem emiatt is illettek még jobban össze. Mondhatni kiegészítették egymást.
Szóval én nagyon is osztottam Yves véleményét, miszerint, aki kitalálta ezt az egész lélektársas dolgot, annak teljesen igaza volt, mivel nem olyan párt adott nekik, amilyet akartak, hanem olyat amilyenre szükségünk volt. 
Maga a történet nagyon tetszett. Kellőképpen volt vicces, izgalmas és romantikus. (Néhány helyen már túlzottan is... :D) De azért valljuk be. A Forbidden elolvasása után elég ramaty állapatban voltam, szinte semmi életkedvem nem volt semmihez. Se könyvhöz, se sorozathoz, (ami ugye nálan elég nagy szó) ezért is jött az az elhatározásom, hogy nekem most valami cukros, nyálas romantikus regényt kéne olvasnom, ami egész biztosan kirángat ebből a zombi állapotomból. 
Azt azért szögezzük le, hogy erre a könyvre nem igaz mindaz, amit feljebb említettem. Egyáltalán nem volt nyálas, szóval ha netalántán emiatt habozol fölötte már egy ideje, akkor ne tedd! A romantika kellő mennyiségben nyilvánvalóan szerepel benne, de nem azon az idegesítő, nyálás módon, mint egyes tini regényekben. Azért is jellemzem kb. mindenhol a cuki szóval a sztorit, mert egyszerűen tényleg csak ezt tudom rá mondani. A szereplők meg úgy unblock az egész történet cuki volt. Pont. :D
Ha már a szereplőknél tartunk, akkor beszéljünk egy kicsit róluk is.
Főszereplőnk, Phoenix szerintem egy igazán talpraesett, bátor és okos lány. Habár sajnáltam amiatt, hogy ilyen körülmények között kellett felnőnie abban a borzalmas Közösségben, de még így is nagyon jó személyiséggel rendelkező szereplő lett, aminek én külön örültem. Az külön tetszett és egyben szívszorító is olt, hogy sosem akart senkit bántani, vagy magával húzni a bűnözőkkel teli világába és, habár még alig ismerte a sztori elején Yvest, amikor megtudta, hogy ő  a lélektársa, akkor nemhogy azt kérte volna tőle, hogy 'jaj, ments ki innen', hanem inkább (szerintem is jogosan) eltaszította magától, hogy ezáltal se kelljen neki szenvednie. Mondjuk ez Yvesnek annyira nem tetszett, de ez már egy másik kérdés... xD


Ha már Yvesnél tartunk... Nekem már az első könyv alatt is felkeltette a figyelmemet, ez a csupaszív kocka Superman, aki konkrétan az ész a családban. 18 éves, csakúgy, mint Phoenix és már az egyetemre készül, valami 'nem tudom én, hogy kell kiejteni' jellegű szakra. Pontosan ehhezl kapcsolódón találkoznak először Phee-vel, egy előadáson Londonban, ahová a lány azért téved be, hogy meglopja a Benedict fiút. Na igen, elég vicces lesz a sztori, amikor kiderül, hogy a csaj képességei nem, hogy hatnának Yvesre, de a srác még a lélektársa is, aki viszont nem nézi olyan jó szemmel, hogy a társa egy igen ügyes kis tolvaj. 
Az is érdekes volt amúgy, hogy az első kötethez képest, amikor Zed megtalálta a lélektársát ő körülbelül ilyen teljes kitörő lelkesedéssel, szinte már fanatikusan ment a lány után, hogy elmondja neki, míg Yves, semmi ilyen reakciót nem produkált, tökre nyugodtan fogadta a helyzetet. Ebből is látszik, hogy habár testvérek mennyire is különböznek egymástól. 
Összesítve:
Egy nagyon jó kis könyvet olvashattam, volt ebben minden: romantika, humor, izgalom, visszatérések... Az első könyvhöz képest szerintem hozta a kellő szintet, a főszereplők nagyon édesek voltak együtt, mind amikor veszekedtek, meg amikor meg voltak a maguk cuki romantikus pillanataik. Elsősorban azoknak ajánlanám a könyvet, akik az első részt szerették, valamint azoknak, akik egy kis kikapcsolódásra vágynak egy-egy komolyabb olvasmányuk után. Engem teljesen kikapcsolt, örülök, hogy folytattam végre a sorozatot, imádom a Benedict tesókat, valamint nagyon várom már, hogy Victornak vajon ki lesz a párja. Habár a harmadik könyv végén az írónő elhúzta előttem a mézesmadzagot, de szeretnék most már egy rendes tervet látni a kezeim között. :D

Borító: 5/5 
Történet: 5/5
Kedvenc momentumok: Amikor a lányok hazamentek, azokban az ocsmány ruhákban és a fiúktól kérdezték meg, hogy mi a véleményük róluk.
Kedvenc szereplők: Yves, Phoenix
Negatívum:

***
Idézetek a könyvből:


"Még a legnagyobb zseniknek sem sikerül mindig minden… Einstein például egész életében nem talált egy jó fodrászt."

"− Na, leáll a forgalom, ha kimegyünk ebben az utcára? Mit gondolsz, Zed? 
− Tömegkatasztrófa lesz, baby! (…)
− (…) Ha tényleg van még ezekből a brutál cuccokból, felhívom az ízlésrendőrséget, vagy jövő karácsonykor ruhástól felfüggesztelek a fára dísznek."

"A döbbenettől csak pislogni bírtam, és önkéntelenül is Zedet kerestem a tömegben. Azt nem bírtam volna elhinni róla, hogy egyedül hagyja Skyt egy ilyen szituban. Őt már nehezebb volt kiszúrni, de azért sikerült: a dobok mögött ült hatalmas álszakállal, rikító virágmintás ingben, és… és… fehér frottírzokniban meg barna műbőr szandálban."

"Yves nem engedett. 
– De, igenis kell! Hogy tudd! Nagyon boldog vagyok, hogy velem vagy. Aki minket, lélektársakat megalkotott, igazán okosan talált ki mindent. Nem olyan párt ad mellénk, akit akarunk, hanem olyat akire szükségünk van."

"– Szevasz Einstein, látom végre csak sikerült rátalálnod a bűvös egyenletre. Xav feje bukkant elő az öccse mögül. 
– Ja, Phee egyenlő Yves a köbön. Én is szoktam ám okos dolgokon törni a fejem. Na, mit szóltok? A szőke lány elhúzta a száját. 
– Ez elég gyenge volt, hol itt a poén? 
– Juj, Sky! Ne legyél már ilyen kegyetlen. De értelek, Zed a köbön nekem is sok lenne…"

"Senki sem maga választja meg a lélektársát (…)."