2017. február 14., kedd

Tabitha Suzuma: Forbidden - Kimondhatatlan

6

Szerző: Tabitha Suzuma
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 392
Besorolás: tabu, romantikus, testvérek
Fordító: Molnár Edit
ISBN: 9789633996355

Fülszöveg:


A szerelem nem ismer határokat…
Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.
Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.
Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…

***

A recenziós példányt köszönöm szépen
a Könyvmolyképző Kiadónak!


"Mert a tiltott szerelem mindig a legédesebb..."
A Tabitha Suzuma könyvére először akkor figyeltem fel, amikor a kiadó "hozzáadta" a történetet a hamarosan megjelenő regényeikhez. Rögtön felkeltette az érdeklődésemet, először a hazai kiadáson is megjelenő borító, majd maga a téma is. Tudnunk kell ugyanis, mielőtt ennek az egésznek nekivágunk, hogy a könyv fő témája a testvérszerelem, ami majdnem minden vallásban, országban, emberben ellenszenves érzéseket tud kiváltani. Ezért is kérem meg itt a bevezetőmben azokat, akik tudják magukról, hogy akár csak egy picit is, de előítéletesek, illetve ellenszenves érzelmeket táplálnak az ilyen féle témák iránt, hogy, ne olvassák tovább a bejegyzést. Ha mégis megteszik, akkor kérem, hogy moderálják magukat és semmilyen rosszindulatú kommentet ne tegyenek. Köszönöm.
Nem is tudom hol kezdjem.


Egyszerűen a Forbidden elolvasása után úgy éreztem, hogy valami megtört bennem. Nem tudtam beszélni, se mozdulni, a lélegzet is bennem szakadt pár pillanatra. Sosem olvastam még ehhez fogható könyvet. Tabitha Suzumának valami elképesztően jó érzéke van ahhoz, hogy életre keltsen minden egyes érzést és szót, amit leír. A szereplők fájdalma szinte vibrált a lapok között. Az írásmód is nagyon gyönyörű volt, szinte lírai, egy élmény volt olvasni minden egyes betűjét. 
Amikor pár hete a projektre készülve úgy döntöttem, hogy nekikezdek a könyvnek, még nem tudtam, hogy mire is számíthatok. Persze előtte molyon, goodread-en, plusz különböző külföldi blogokon olvastam róla értékeléseket, de ezek persze megközelíthetőleg sem hasonlíthatóak ahhoz az élményhez, amikor én magam is kezembe vettem a Kimondhatatlant és leültem olvasni. 
Már az első oldalaknál látszott, hogy ez bizony nem lesz egy mindennapi történet. A fájdalom, a magány, a rossz érzések csak úgy sütöttek Lochan minden egyes mozdulatából, gondolataiból. Látszott, hogy valami nem stimmel vele. Az ember ok nélkül sosem viselkedne úgy, ahogy ő tette. Szegény annyira megtört volt, hogy azonnal sajnálni kezdtem már a sztori elején és persze nagyon drukkoltam, hogy hátha a történet végére minden jóra fordul majd. Aha. Egyáltalán nem lett igazam. 
Az egész könyvet valami nagyon letargikus és persze nyomasztó érzés veszi körül. Körülbelül olyan, mintha tudnád, ha ma elindulsz az úton, akkor valami rossz fog bekövetkezni. Tudod, hogy valami történni fog veled, ismered a helyszínt, az időt, a személyeket akikkel együtt leszel abban a pillanatban, hogy a dolog bekövetkezik, de... te mégis megteszed. Mégis elindulsz az úton és mégis megteszed a végzetes lépéseket, amik elvisznek téged oda. De miért? Tudod, hogy valami rossz fog történni. Tudod, hogyan állíthatod meg. Akkor miért nem teszel semmit? Miért indulsz el mégis az úton? Erre egyszerű a válasz. Azért, mert habár mindent tudsz, mégis tehetetlennek érzed magad azzal az ismeretlennel szemben, ami az út végén vár. Tudni akarod, hogy ha nem lettél volna ott, mit hagytál volna ki. Mi történhetett volna... Mi nem történhetett volna. 
Körülbelül én is így voltam ezzel a könyvvel. Tudat alatt éreztem, hogy ez a regény sosem kaphatna méltó befejezést. Nem érdemli meg. Ennek a történetnek, nincs jó vagy rossz vége. Nem lehet. Legalább is én megpróbálok hinni ebben.


Nagyjából a negyedéig jutottam el a könyvnek, amikor is úgy éreztem, hogy ez nekem most nem fog menni. Nem volt bennem olyan idegzet, ami képes lett volna kibírni az olvasást sírás nélkül. 
Ezután enyhe depresszióba zuhantam. 
Még nem voltam felkészülve arra, hogy tovább folytassam eme könyv olvasását, úgyhogy további egy hétig pihentettem a polcomon, közben igyekeztem lelkileg és idegileg összeszedni magam annyira, hogy újra neki állhassak az olvasásnak, ha már kicsit jobban leszek. (Azt jelezném, hogy szerintem a kedélyállapotomnak ahhoz is köze volt, hogy majdnem két héig betegen feküdtem itthon először influenzával, majd tüdőgyulladással. A szervezetem ekkor eléggé le volt épülve, úgyhogy nem csodálkozom, hogy egy pöppet érzékenyebben reagáltam a kezdésre, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Van ez így.) 
Persze nem mentegetőzöm. Ennek a történetnek csak akkor szabad nekikezdeni, ha elég erősnek érzed magad hozzá. Tabunak számít, úgyhogy természetes, hogy kissé kényesebben kezeljük, mint másmilyen témákat. Az erős idegzet, illetve a száz darabos zsepi készlet ajánlott. 
A szereplőkről:                                               
Lochan: Ahogy az értékelés elején is írtam, nagyon sajnáltam szegény srácot. Egyrészt, mert egy ilyen istenverte p*csa anyával áldotta meg a sors, aki magán kívül mással nem is képes foglalkozni, valamint az emiatt rászakadt sok stressz miatt is, lett lelkileg nagyon sérült gyerek. Már fiatalabb korától kezdve neki kellett a kisebbik testvéreiről gondoskodnia, mivel az apjuk lelépett, az anyjuk pedig mint említettem egy hasznavehetetlen dög volt, aki sosem törődött a gyerekeivel, és akit emiatt legszívesebben jól agyonvertem volna a sokszor emlegetett péklapáttal. Ennek ellenére is, Lochan mindig is csak a családján próbált segíteni. Róluk gondoskodott, szerette őket, foglalkozott velük még akkor is a "jobbik" (otthoni) arcát mutatta, amikor is egy világ készült összedőlni benne. Ugyanis megtörtént az, amire sosem számított. Beleszeretett a testvérébe. Pontosabban a legidősebb húgába, Mayába, akivel konkrétan együtt nevelték a kicsiket. A koruk ellenére emiatt érettebbek, mint a normális körülmények között felnőtt kamaszok. Több felelősséget kell cipelniük a vállukon, mint egy embernek egész életében, de ez is főleg Lochi-ra igaz. Nem barátkozik másokkal, magába zárkozik, egyedül Maya felé képes kitárni a szívét és lelkét, de még felé is nehezen. Amikor pedig beüt a ménykű és rájönnek, hogy a barátságból, testvéri szeretetből mi keletkezett... már túl késő. Tudják, hogy nem helyes amit tesznek, mégsem akarják abbahagyni. Egymásban leltek rá a hiányzó felükre. A lelki társukra. De akkor mégis miért nem kerülhet napvilágra az, hogy mit éreznek egymás iránt? Miért kell titkolózniuk, úgy találkozniuk, hogy senki se lássa meg őket? 
Mert nem helyes, amit tesznek. Legalább is, ez az, amit mások gondolnának, ha kiderülne, hogy egymásba szerettek. Ugyan már. Ez az, amit Lochan és Maya is gondolnak. 
Viszont, ha ez a helyzet, akkor megint itt vagyunk a korábbi kérdés előtt állva. 
Ha tudjuk, hogy amit teszünk nem helyes, ha tudjuk, hogy ezzel a valamivel csak fájdalmat tudunk okozni a körülöttünk levőknek, akkor mégis miért megyünk végig azon az úton minden egyes alkalommal?

"Mert én csupán egy esendő, gyarló ember vagyok, aki szomjazza a szeretet ízét..."



A válasz a kérdésre egyszerű. Azt akarjuk, hogy szeressenek minket, akkor is ha azt gondoljuk, nincs rá szükségük. Mert a szeretet az egyetlen olyan dolog a világon, ami mindent széppé tud varázsolni. Amit minden egyes emberi lény ezen a bolygón megérdemel. És egyben ez az egyetlen dolog, amit nem tudunk megakadályozni. 
Nem mondhatjuk meg a szívünknek, hogy kit szeressen. És persze mások se kényszeríthetnek minket arra, hogy azt az embert szeressük, akit nem kedvelünk. 
Ha másban nem is, de ebben az egy dologban nem tudunk mi dönteni. 
És nem. Ezzel most nem azt mondom, hogy a tetvérszerelem teljesen elfogadott dolog. Nem. Én azt mondom, hogy megértem Mayát és Lochan-t. Tudom min mentek keresztül hiszen olvastam a történetüket. Tudom mit éreztek, hiszen velük együtt nevettem és sírtam is. És mégis. A könyv végére úgy éreztem, hogy nem tudok semmit. Újra az út elején álltam, teljesen lefagyva, mozdulatlanná dermedve a pillanatban és csakis egy dologra tudtam gondolni.

Vajon én mit tettem volna?

Borító: 5/5* Tetszik ez a fekete letisztult külső, anno ez keltette fel a figyelmemet is.
Történet: 5/5 Megtört, az egyik legfájdalmasabb módon. Azonban ennek ellenére is csak azt tudom mondani, hogy aki tudja olvassa. Megéri. 
Kedvenc karakterek: Lochi 💔, Maya
Kedvenc részek: Nem tudnék kiemelni egyetlen részt sem, az egészet könyvet annyira szerettem. <3
Negatívum: Lochi-ék semmirekellő anyja.



                                                               Extra:

Egy kis extraként szeretném nektek megmutatni azt a dalt, ami a Kimondhatatlan olvasása közben nálam folymatosan szólt. Egyébként a sorozat, amihez a dalt készítették szintén szuper, néhány részt ott is rendesen megkönnyeztem, főleg amikor ez a zene szólt. Mindkét énekes nagyon tehetséges, a szám is nagyon jól sikerült, én teljesen bele tudtam képzelni Lochan-t és Maya-t.
(Az én Chanyeol-om pedig hozza a formáját, mint mindig. Tényleg csak olvadozni tudok a hangja hallatán... :D :3)




***
Idézetek a könyvből:


"A család a legfontosabb a világon. Lehet, hogy időnként a falra mászom a testvéreimtől, de akkor is az én véremből valók. Ők jelentik a mindenséget. A családom én vagyok. Ők az életem. Nélkülük egyedül lennék a földön."

"Mikor adod fel a küzdelmet, mikor döntesz úgy, hogy ami sok, az sok? Erre csak egy válasz lehetséges. Soha."

"Hosszú csend. Csak Lochan feje búbját látom. A bátyám felém hajol. Átölelem, és teljes erőből magamhoz szorítom. 
– Te nemcsak a testvérem vagy – fogom suttogóra –, hanem a legjobb barátom is."

"Az érzelmekre nem vonatkoznak a törvények, a tiltások. Senki sem szólhat bele, milyen mélyen és szenvedélyesen szeretjük egymást. Értsd meg, Maya, ezt senki sem veheti el tőlünk!"

"– Mindig az első lépés a legnehezebb."




Vélemények:

6 megjegyzés:

  1. 77.oldalnál megálltam,nem tudtam tovább olvasni.Vérzett a szívem Lochanért.Elolvastam a végét és úgy döntöttem nem folytatom ...Sokan mondják hogy így kerek a történet,nem lehet jó vége.Az írónő fantasztikusan ír,de nem tudom elfogadni azt a végleges lezárást a könyvben remény és kiút nélkül.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megértem az érzéseidet, mivel nekem is szünetet kellett tartanom, miután a könyv eleje annyira megrázott. :(
      Ha meggondolod magad, akkor ajánlom, hogy egyszer mindenképpen olvasd végig a történetet, nekem tényleg sorsfordító volt.
      Sajnos vannak ilyen regények, amelyeknek egyszerűen sosem lehet jó végük, akármennyire is azt akarjuk. Ez örök emlékeztető arra, hogy milyen is a kegyetlen valóság.
      Remélem, hogy azért nem lettél nagyon szomorú. Tudom, hogy a Forbidden milyen érzéseket tud kiváltani az emberből.

      Puszi,
      Lexa

      Törlés
  2. Köszönöm.hogy reagáltál a megjegyzésemre :) Most találtam rá a blogodra,tetszik ahogy kielemezted a könyvet.Nagyon értelmes és összeszedett.Elolvasom a többi könyvel kapcsolatos véleményedet.Gratulálok az igényes blogodhoz! Puszi Andrea

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, jó olvasást a többi bejegyzésemhez! :)
      Ha bármilyen más gondolatod lenne nyugodtan írj.

      Puszi,
      Luca

      Törlés