2018. január 7., vasárnap

Nicola Yoon: A Nap is csillag

0


Szerző: Nicola Yoon
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 364
Besorolás: young adult, romantikus
Fordító: Tóth Gizella

Fülszöveg:
Natasha: ​Olyan lány vagyok, aki a tudományban és a tényekben hisz. Nem a sorsban. Nem a végzetben. Vagy olyan álmokban, amelyek sohasem válnak valóra. Határozottan nem az a fajta lány vagyok, aki New York egyik utcájának emberáradatában találkozik egy aranyos fiúval, és beleszeret. Különösen nem akkor, amikor csak tizenkét óra választja el attól, hogy a családját kitoloncolják Jamaicába. Szerelembe esni nem az én sztorim.
Daniel: Én vagyok a jó fiú, a jó tanuló, aki annak él, hogy megfeleljen a szülei óriási elvárásainak. Nem a költő. Sem az álmodozó. De amikor meglátom azt a lányt, mindenről megfeledkezem. Van valami Natashában, amitől kénytelen vagyok azt hinni, valami rendkívülit tartogat… mindkettőnk számára.
Az Univerzum: Életünk minden pillanata e felé az egyetlen perc felé vezetett. Milliónyi jövő áll előttünk? Melyik válik valóra?

Nicola Yoon a New York Times bestsellerírónője, a Minden, minden szerzője. Jamaicában és Brooklynban nőtt fel, és jelenleg Los Angelesben él a családjával. Reménytelenül romantikus alkat, aki hisz abban, hogy egyetlen pillanat alatt beleszerethetünk valakibe, és ez a szerelem örökké tarthat.

***
Még egyszer köszönöm szépen a könyvet
a Gabo kiadónak! 


"Van egy japán kifejezés, amit szeretek: koi no yokan. Nem azt jelenti, hogy szerelem első látásra. Közelebb áll ahhoz, hogy szerelem második látásra. Az az érzés, amikor megismerkedsz valakivel, akibe bele fogsz szeretni. Talán nem rögtön, de elkerülhetetlenül." 

Már nagyon régóta szemezgettem ezzel a könyvvel, pontosabban még azelőtt, hogy a magyar kiadás megjelenését bejelentették volna. És, hogy miért érdekelt ennyire? Azon kívül, hogy iszonyat megkapó a fülszöveg a borító egyszerűen álomszép. Imádom, amikor egy tervező ilyen egyszerűen, de mégis többnek érezve tervez meg egy borítót. Csak ránézek és kedvem lenne minden egyes alkalommal végigsimítani rajta a kezemmel. (Párszor meg is történt hasonló... XD) 
Az első benyomásom tehát jó volt, úgyhogy amikor megkaptam, izgatottan vártam, hogy nekikezdhessek az olvasásnak.  

A bevezető kissé filozófikusra sikeredett, akkor már valahogy éreztem, hogy itt problémák lesznek, de aztán végül nem vettem tudomást róla, betudtam annak, hogy már késő van és biztos csak az agyam nem akar rendesen dolgozni.
Tovább haladtam fejezetről fejezetre, de valahogy nem volt meg a kellő lelkesedés, ezért 50 oldal után megálltam és azt mondtam, hogy ennyi elég volt, majd máskor folytatom.
Ezután elég hosszú ideig nem vettem újra kezembe a könyvet, amihez leginkább a suli meg egyéb személyes dolgok is hozzájárultak, plusz, habár magamnak se nagyon akartam beismerni, de nem igazán füllőt hozzá a fogam, hogy ismét betérjek az írónő által alkotott világba.
Ezért eltelt egy hét, két hét, és már lassan ott tartottunk, hogy karácsony van, én meg még mindig nem folytattam ott a könyvet, ahol abbahagytam. 
Végül elérkezett a projekt előtti utolsó nap (még jó, hogy mások emlékeztettek, hogy amúgy projektfelelős vagyok XD) nekem meg ugye elő kellett vennem a sztorit és újra neki futni. És... meg is tettem. 




Nem volt zökkenőmentes az együttlétünk, de végső soron elbúcsúztunk egymástól. Nem annyira könnyes elválás volt ez, mint ahogy én azt terveztem volna, hanem sokkal inkább egy gyors integetés, aztán feltevés a polcra.
Mit is mondhatnék tehát: nekem ez a könyv semmilyen volt. Egy erősen közepes olvasási élmény, de semmi több. Nem hagyott bennem mély nyomot, nem fogok ezután este az ágyamban forgolódni és újragondolni a történteket. Inkább olyan érzésem lesz, hogy megvolt, jó volt, de semmi más. 
A könyv eleje, mint már mondtam kissé filozófikusra sikeredett, így annyira nem fogott meg. Ez pedig rányomta a bélyeget a következő fejezetekre is, így hát nem volt könnyű tovább olvasnom. 
A legfőbb problémám mégis az, hogy egyszerűen nem értettem én ezt a könyvet. Ha megkérdeznéd miért, nem tudnék magyarázatot adni, de amikor olvastam folyamatosan az az érzés motoszkált bennem, hogy nem értem mi folyik itt. Ennek egyik oka valószínűleg az volt, hogy vissza kellett csöppennem a suli világába és ez egy kicsit megviselte az idegeimet. Egy szabad percem nem volt a héten, így mindig rossz kedvvel estem haza, kezdtem neki a tanulásnak, majd amikor befejeztem ugyanúgy rossz kedvvel ültem le olvasni is. A másik fő ok pedig az volt, hogy nekem egész egyszerűen nem tetszett az írónő stílusa. Mindenhol azt írták, hogy milyen szép meg jól ír, de amikor A Nap is csillag a kezembe került és először beleolvastam én nagyon nem erre gondoltam. A felépítésében is leginkább az zavart, hogy folyamatosan ugrált a szemszögek között. Alapból nem lenne problémám azzal, hogy két különböző szemszögből olvassam a történeteket, de itt a két főszereplő mellett mások is megszólaltak. És akárki akármit mond, szerintem ez nem minden szempontból volt jó döntés. (nyilván ez csak a saját véleményem) Főleg azért, mert mire bele jöttem volna már a sztoriba, addigra már váltott is az írónő és egy teljesen más szereplőnél kötöttünk ki. Mondom ez mind szép és jó, de ezt nem lehetett volna azután közölni, hogy befejezted az adott fejezetet a két főszereplő között? Számomra ez igen idegesítő volt, főleg, hogy nem csak egyszer fordult elő. 



Na, de térjünk rá kicsit a jó dolgokra is. 
A legjobban elgondolkodtató jelenet az volt, amikor Natasha az univerzumokról, illetve a paradoxonról beszélt. Alapból utálom a fizikát, de ez a kérdés például engem is foglalkoztatott. Ugye mi lenne akkor, ha vissza tudnánk fordítani az időt és eltörölni egy-egy döntésünket, valamint a következményeket. Natasha pedig pont azt próbálja megmagyarázni Daniel-nek, hogy, annyi párhuzamos univerzum van, ahányféleképpen a döntéseink alakulhatnak. Mondjuk, hogy a valóságban, ahol élünk, lelépünk a járdáról, amikor még piros a lámpa és elüt bennünket egy kocsi, majd kómába kerülünk. Na, most egy párhuzamos univerzumban szintén lelépünk a járdáról, miközben még piros a lámba, de a vezető keres valamit az ülésen, nem indul el, amikor zöldre vált a lámpa, így minket sem ütnek el és nem kerülünk kómába. Vagy lelépünk a járdáról, elüt minket a kocsi, de csak enyhe sérüléseket szerzünk, az állapotunk sem lesz életveszélyes. És ez így menne még 10 másik párhuzamos univerzumban is, csak a végeredmény lenne más mindenhol. 
Ez volt személy szerint az egyik kedvenc részem, elég sokat gondolkoztam ezen még a könyv olvasása közben is. Más fizikás dolgok is eléggé tetszettek benne, főleg, amiket ugye Natasha mondott. Ez számomra elég meglepő volt, mivel alapból nem szeretem az ilyen dolgokat, de itt még is tetszettek. 
Az igazi ok, amiért igazándiból elkezdtem olvasni a könyvet az, hogy mindig is izgatott a téma, ami jelen esetben is jelen van. Szerelembe lehet e esni első látásra? 
Csak, hogy tisztázzuk, én magam még sosem tapasztaltam, ezért nem tudok erről nyilatkozni, mindenesetre itt kaptam néhány választ, ami nagyjából kielégített.
Teljesen romantikus alkatnak tartom magam, de azért néha én is szoktam húzni az orrom, ha meghallom azt a mondatot, hogy szerelem első látásra
Most őszintén. Van aki ezt tapasztalta? Ez mégis, hogy történik? Meglátod és mit érzel? Honnan tudod, hogy az tényleg szerelem, vagy csak valami rosszat ettél és nem a pillangók, hanem valami más akar belőled kijönni? Egyáltalán lehetséges első látásra szerelembe esni? 
Most, ha már ezeket kérdezgetem magamtól általában Daniel egyik kedvenc mondata ugrik mindig fel az agyamban, amit fent is a bejegyzés kezdetén is láthattok. "Van egy japán kifejezés, amit szeretek: koi no yokan. Nem azt jelenti, hogy szerelem első látásra. Közelebb áll ahhoz, hogy szerelem második látásra. Az az érzés, amikor megismerkedsz valakivel, akibe bele fogsz szeretni. Talán nem rögtön, de elkerülhetetlenül." 
Ez az a dolog, amiben még én is hinni tudok és azt mondhatom, hogy igen, ilyen igenis van és ez egy olyan elképzelhető dolog, amiben még a nem hívők is hinni tudnak.

Natasha: Erős, bátor, okos és nem mellesleg elég belevaló csaj. Szeretem az ilyen hősnőket, mivel sosem teketóriáznak és nem kezdenek el hisztizni, ha látják, hogy nem tudnak valamit megoldani, hanem akkor is megoldást találnak, ha az elsőre lehetetlennek is tűnik. 
Daniel: Róla ebben az értékelésben nem nagyon esett szó, de nem azért, mert nem szerettem. Sokkal inkább azért, mert túlságosan is megszerettem. A rosszfiúk mellett nagy gyengéim még a csendes, komoly fiúk is. (Habár a költőket én sem bírom annyira. :D) Ebben a történetben mintha helycserés támadás történt volna és egyszerre csak Natasha volt a piszkálódó fiú, míg Daniel a csendes, pirulós lányka. A közös jeleneteiket nagyon szerettem, valamint azt is, hogy Daniel mert tenni az álmaiért és bevallani az érzéseit még akkor is, ha ez elsőre nehezére is esett. Habár elsőre félénknek tűnt, de aztán dőltek belőle a poénok, amikkel mindig megnevettette Natashát meg engem is. Az sem volt persze mellékes tényező, hogy koreai volt, ami plusz pont az írónőnek, nagy ötlet volt és kivitelezni is sikerült. 

Összesítve: 
Lényegében nem volt ez rossz könyv. Lehetett volna még mit javítani rajta, meg egyes részeket értelmesebben leírni, de összességében voltak dolgok, amik tetszettek. Még akkor a végére így, hogy mi is tetszett nagyon: a könyvben előkerül a rasszizmus, ami szerintem egy olyan téma, amiről a a mai fiataloknak is mindenképpen olvasniuk kéne, ugyanis ez ma is jelen van társadalmunkban, csak sajnos vannak olyanok, akik erről nem akarnak tudomást venni. Még csak elképzelni is, hogy hogy lehet így egy életet leélni... egyszerűen borzalmas. De az írónőnek sikerült ezt úgy megoldania, hogy nem csak száraz tényeket közölt, hanem magába a történetbe szőtte bele az információkat. Az olvasóknak is könnyebb így felfogni.  A legjobban még azon csodálkoztam el többször is olvasás közben, hogy minden esemény egyetlen nap alatt történt, ami kissé hihetetlen volt számomra. Még mindig fel nem foghatom, hogy egy író, hogy tud ennyi eseményt egy napba belesűríteni. Natasha tényleg jól mondta, hosszú volt az az egy nap, én szerintem lassacskán idegösszeomlást kaptam volna, ha még hasonló 100 oldalt el kellett volna olvasnom. xD Nekem csak a szemem égett ki, elképzelni sem tudom vajon Daniel és Natasha mit élhettek át. 


Borító: 5/5* Csodaszép, még mai napig meg szoktam simítani, ha elmegyek a polcom mellett. xD
Történet: 5/4 Van még rajta mit csiszolni, de egynek elment.
Kedvenc szereplők: Daniel
Kedvenc jelenetek: Kísérletezés, plusz amikor Natasha a párhuzamos univerzumokról beszélt. 
Negatívum: Stílus, a könyv vége. Az számomra elég nagy csalódás volt, azért ennél többet (és hihetőbb) történet befejezést vártam volna. 



Idézetek a könyvből:

"Hosszú az élet ahhoz, hogy olyasvalamivel töltsd, amit csak úgy elviselsz."

"Ma reggel még nem ismertelek, most pedig már nem is emlékszem arra, milyen volt nem ismerni téged."

"A szív 
Nem törik darabokra 
A szív 
Nem esik szét 
A szív nem törik össze. 
Csak megszűnik ketyegni. "

"Megfigyelésen alapuló tény: sohasem szabad esélytelen dologba belevágni. Tanulmányozni kell az esélyeket, és a valószínűt választani. Ám ha az esélytelen az egyetlen lehetőség, akkor meg kell ragadni."

"– Nem hiszek a szerelemben. 
– Ez nem vallás – mondja. – Létezik, akár hiszel benne, akár nem."



Vélemények:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése